Kapin István: A bilincsek története Máriapócson.
- a szabadság bilincsei -
A Máriapócsi templomba érkező vendég, miután megcsodálja a könnyező képet, figyelmesen végighallgatja a hely történetéről szóló beszámolót, gyakran megszólítja a vezetőt olykor bátortalanul, de nem ritkán provokálóan a bazilika falán a szószék előtt lévő bilincsek láttán:
- Hogy kerül ez a rozsdás bilincs a könnyező kép közelségébe? Mit keres egy templomban ilyen zord eszköz? - Ehhez hasonló kérdéseket lehet hallani, melyeknek én roppant módon örülök.
Hiszen a történetben és válaszban nem tudom titokban tartani, hogy mennyire hálás vagyok a kérdésért, mivel a kegykép után a legkedvesebb emléktárgyat szólaltatják meg velem.
Sokunk által ismert részleteiben a történet, molyet itt boldog emlékű Bacsóka Pál helynök úr, volt máriapócsi paróchus beszámolójából idézünk:
"A XIX. század közepén gyilkosság történt a szomszédos NYÍRGYULAJ községben.
A szerencsétlen körülmények és a hátrahagyott nyomok arra utaltak, hogy egy ottani fiatalember követte el a gyilkosságot, aki valójában teljesen ártatlan volt.
A kállai törvényszék előtt sem tudta bebizonyítani ártatlanságát, amibe az is közrejátszott, hogy voltak rosszakarói a faluban, akik szándékosan rá terelték a gyanút.
A törvényszék halálra ítélte. Utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer elmehessen Pócsra imádkozni. Megfelelő őrizettel el is hozták. Amikor belépett a templomba, a bilincsek lehullottak róla.
Nem engedték azonnal szabadon, hanem újra elővették az ügyét. Az alaposabb vizsgálat pedig kiderítette a valódi gyilkos személyét. Ezután engedték őt szabadon.
Így mentette meg az életét az Istenszülő, és így került föl a pócsi bazilika falára a kegykép közvetlen közelségébe."
Szeretem ezt a megkopott bilincset, megrendülve idézem fel mindig bájosan szép, regénybe illő történetét.
Azt a történetet, melyet az évtizedek sokasága megérlelve máig életünk elevenjét érintő tanítássá tett.
Jó látni a megérintett hallgatók tekintetét, és közben halványan hallani csendes sóhajukat, melyeket talán ők nem is vettek észre.
Sóhajt, mely a lélek legérzékenyebb részén talán így szólalhat meg:
"Ez az én életem bilincse is." És ebben, pillanatban érzem az idelátogatón, hogy hazaért, otthon van.
Több százezer emberrel együtt van helye könnyező Szűzanya előtt és ez a bilincs érte is leesett arról az ártatlan fiatalemberről.
Szeretem ezt a bilincset akkor is, ha nem az isteni kegyelem visszatükröződését látom a vendég arcán, hanem kételkedését, a beszélőt szinte megsajnáló mosolyát, gondolván:
"szegény fiatal pap te még hiszel ezekben a legendákban."
Az öröm helyett látom az emberi erőfeszítés teljes hiányát a megértésre. Rendíthetetlen hitét abban, hogy csak az létezik, amit lát és megfoghat.
Csak az létezik, ami a hús és vér valóságába belefér, melyet az önmagát kegyelemtől teljesen kifosztott ész átér.
Megtörtént már az is, hogy egy roppant tanult, a társadalom egyik elismert hivatását gyakorló csoportot vezettem, és amikor a bilincsek csodálatos lehullását említettem, minden rosszindulatot nélkülözve (ő ezt teljesen természetesnek gondolta) megszólalt valaki a tömegből:
"az őr biztosan összejátszott és nem lakatolta le a rab láncait."
A reakció: enyhe derűs morajlás és néhány rosszalló szájhúzás a csoport részéről.
Nem haragudtam meg a cinikusnak tűnő megjegyzéstől, mert tálcán kínálta a választ, nem beszélve arról, hogy az isteni kegyelmen nem csorbít az emberi balgaság.
A kegyelem a természetesre épít, szól az ősi teológiai tétel, jelen esetben értelmezhető a csoda úgy is, hogy az Isten az emberi mulasztáson (értem ez alatt az őr vélelmezett mulasztását), az embert felhasználva mutatja meg végtelen szeretetét.
Ha így tekintjük az eseményt, semmit sem csorbít a történet isteni erején.
Szeretem ezt a bilincset leginkább azért, mert ez egészen más, mint a többi ide ajándékozott tárgy. Nem a zord és templomba nem illő külleme miatt, hanem a tartalma az, ami kiemeli a többiek közül.
A Szűzanya képe körül elhelyezett tárgyak, a ruhára föltett ékszerek nagyrészt az emberi egészségben történt különleges változásokról beszélnek.
Ellenben a bilincs életünk további vágyait, jogos életelveit hozzák a felszínre. Ezek a szabadság, igazság, a béke és az emberi élet méltósága utáni elszakíthatatlan vágy.
Sokszor azt gondoljuk, hogy életünk teljessége leginkább csak az egészségben, annak kedvező állapotában írható le. Hogy vagy? Tesszük fel a kérdést, és máris tolulnak a diagnózisok rozoga vagy jobb esetben ép testünkről.
Nem mintha ezek nem lennének fontosak, sőt igenis lényeges gondot jelentenek. De életünk sokkal több ennél.
Hiszen mit élt át ez a fogoly az ítélet kimondása után? Szabadsága elvesztését - már nem járhat, kelhet, úgy ahogy eddig, nem szerethet és akarhat úgy, mint régen.
Eddig hitt az igazságban, hogy az ember jó és jót akar a másiknak, hogy a fehér az fehér, a fekete pedig fekete és nem fordítva.
A becsapott embertől a békét is ellopják, hiszen aki kisemmizett és megalázott, annak háborog a lelke, nyugtalan a szíve, nincs béke benne.
De talán a legsúlyosabb fájdalma, hogy igazságtalanul vádolják, mások téves ítélete miatt kell szenvednie ártatlanul és így veszik el emberi méltóságát.
Gondoljuk át, másfél évszázaddal a történtek után nem ugyanezek a tapasztalatok okozzák legnagyobb gyötrelmünket?
Még ha nem is kerülünk börtönbe, ha nem is ilyen drámai a helyzetünk, de életünk keserű pirulái itt találhatók.
A szabadság elvesztése nem azt jelenti, hogy láncra vernek minket, hanem ha életünket alantas értékek, az ember tisztességes szintjét alulmúló dolgok szolgálatába állítjuk, vagy állítatják velünk.
Mikor a félelem, a kényszer, sunyi számításunk, pillanatnyi hasznunk vagy más emberi gyarlóságunk mást mondat vagy tettet velünk, mint amit igazából érzünk.
Milyen sokan nem kapják meg ma sem a nekik járó igazságot. Mennyi és mennyi ember szenved a munkahelyén elszenvedett méltánytalanságtól. Hány édesanyának fáj szíve gyermekei igazságtalan bántásától.
És mennyi szerelem és házasság megy tönkre, mert az egyiktől elveszik a házastársnak járó jogát. A béke is gyakran távoli vendég életünktől, hazánktól és családunktól.
Van-e érzékeny és értelmesen működő ember a Földön, akit egy félreértett szó, egy téves információ egy galád rágalom ne hozott volna hosszú fájdalmas időkig kirekesztett, méltánytalanul megbántott állapotba.
Talán az imént említettel találkozunk a legtöbbet, minden napra jut egy félrecsúszott szó egy téves tekintet és ezek miatt indok nélkül hordozzuk embertársunk bántását.
Ez a gyulaji fiatalember nem tudta, hogy utolsó kívánsága a szabadság kívánsága lesz, de azt tudta, hogy mindezen felsorolt életünk nélkülöz- hetetlen elvei, csakis az Istenbe vetett mélységes hitében érthetők és érhetők el.
Kívánságában az Istenre való feltétel nélküli ráhagyatkozását láthatjuk. Úgy gondolom életünk számos összetevőjéből igen sok dolgot nem tudunk megoldani, vágyainknak megfelelően rendezni.
Viszont, ha életünket el tudjuk helyezni feltétel nélkül Istenünk világának végtelen tervében, akkor elérjük a várva várt szabadságot, békét, igazságot és az ember méltóságát megillető életet.
Mélységesen hálát adhatunk az Istennek, hogy meghallgatta az Istenszülő Szűz Mária közbenjárását eme megalázott rabért és engedte, hogy az ő képe könnyeivel bátorítson minket, Máriapócsot szerető híveket.
Megjelent: Kocsis Éva (szerk.): Görög Katolikus Kalendárium 2005. 117-119.old.
Forrás:
http://www.bucsujaras.hu/tanulmany/gkszemle/2005/kapin.htm
Cseresnyés Sándor: Nyírgyulaj szülötte
Cseresnyés Sándor (Nyírgyulaj, 1786. szept. 15. - Veszprém, 1854. nov. 13.): orvos.
Egy.-i tanulmányait Pesten végezte és 1826-ban avatták orvosdoktorrá. Már mint medikus (1817) a pesti vakok intézetének segédorvosa lett.
Ebben az időben szépirodalmi működést is fejtett ki. Innen került Makóra, majd Csanád és Csongrád vm., később Veszprém vm. főorvosa lett.
Az éternarkózist 1847-ben alkalmazta először műtétnél Balassa János, megelőzve az összes német sebészeket. Ugyanez év elején már ~ alkalmazta Pápán műtétnél.
Orvosi művei mellett megírta a Veszprém vm.-i Somló-hegyről szóló történelmi és topográfiai művét.
Az első m. nyelvű fülészeti munka szerzője. - F. m. Orvosi értekezés a köszvényről... (Doktori értekezés, Buda, 1826);
A hallás előműszereiről, hallásról, ezeknek bajairól, orvoslásáról (Veszprém, 1832);
Rövid oktatás Lalich József veszettséget és mérges kígyók harapását gyógyító módjáról (Pápa, 1840);
Az ugodi sós, vasas, gyantáros, ibolyos, hideg forrásokról (Pápa, 1841);
A Nagy-Somló hegyről... (Pápa, 1848). - Irod. Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés- és egészségügy története (Bp., 1953).
Forrás:
http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC02469/02740.htm
Interjú Bakró Lajossal (1971. év)
Bakró Lajos, Nyírgyulaj
"Itt születtem, itt nőttem fel. Mi is ott laktunk a telepen, ahol a többi cigány, nyolcan voltunk testvérek, de négy meghalt közülünk.
Nehezen éltünk, sokat éheztünk gyerekkoromban.
Amikor tizenkét éves voltam, apámmal együtt kanásznak mentünk, disznókat őriztünk.
Nem sok pénzt kaptunk érte, de csak jó volt, mert a magyarok adtak ennivalót, meg ünnepeken, amikor kihajtottunk, minden háztól kaptunk egy kis szalonnát, tojást, ki mit adott.
Aztán, ahogy nőttem, bejött a téesz, és nem nagyon kellettünk kanásznak sem, és én elmentem vállalathoz dolgozni.
A szüleimnek ekkor már nem nagyon adtam haza pénzt, mert én is megnősültem, tudja, miköztünk korán megnősülnek a fiatalok.
Apám is belépett a téeszbe, de nem sokat ért vele, mert abból, amit ott kapott nem tudott megélni, ő még most is tag. Ha nem segítenénk, éhen pusztulnának.
Anyám nagyon beteg, sokszor fel sem bír kelni. Tavaly elvitte a víz a kis házunkat, de bizony nem segítette őket senki, csupán a téesz-elnök adott neki két gerendát. Mi építettünk nekik egy kis putrit, most abban laknak.
És a többi cigány hogy él?
Nyomorog, megeszi őket az éhség, azok a kis gyerekek, akik ott laknak mind olyan sovány, mint a rongybaba, lóg a kezük, lábuk.
Dolgozik azoknak az apja, amelyiknek van, de abból a kis pénzből, amit keresnek, nem nagyon tudnak megélni.
Legtöbbje Pesten dolgozik, és kétfelé kell kosztolni, a keresetnek a felét visszahordja.
Mindnek sok családja van, egyik fizetéstől a másikig nem elég a pénzük, akkor kölcsön kérnek, és ha az ember hazahozza a fizetést, majdnem mind adósságba megy.
Még csak nyáron meg is jár, de ilyenkor tavasszal meg télen majd éhen pusztulnak. Én is, nem csak ők.
Mert nyáron az asszony elmegy, egy kis krumplit tallóz, zöldfőzeléket, és tud a gyerekeknek főzni. Meg nem kell tűzrevaló, ruha, el vannak meztelenül is.
De télen nem tud ki sem mozdulni, majd megfagynak, nincs takarójuk, se fájuk, hogy tüzelni tudjanak.
Nagy része beteg az éhségtől, nagyon sok közöttük a TBC-s, de nem is csoda, abban a kis lyukakban levegő sincs.
Az én feleségem is TBC-s beteg, ott kapta, és a gyerekek még pólyás korukban elkapják a szüleiktől, és soha nem gyógyulnak ki belőle.
Elviszik őket a kórházba, jó is nekik, amíg benn vannak, de amikor hazajönnek, újra csak visszakapják, mert nincs megfelelő koszt, hideg van, meg kicsi a putri és piszkos.
Így aztán fiatalkorukban vagy meghalnak, vagy élnek, de nem tudnak dolgozni, és csak szenvednek. Némelyik csak az orvosságot eszi éhgyomorra, meg a vitamint, de attól még betegebb.
Mit csináljunk, mondja, akasszuk fel magunkat, vagy verjük agyon a gyerekeket?
Miért van ennyire elkeseredve? Maga még fiatalember!
Fiatal vagyok, de nézze, nem vagyok több, negyven kilónál. Hová kellek én dolgozni!? Vállalathoz nem mehetek, mert az orvos nem engedi, hogy munkásszállón tartózkodjak.
Milyen könnyű munkát adjanak, azt mondják. Tavaly még dolgoztam, azelőtt is, mert nem volt olyan súlyos a betegségem, de most már se hová nem vesznek fel.
Elintézte az én sorsomat a tanácstitkár, úgyhogy soha nem dolgozhatok, amíg megleszek.
(…) Azóta, amióta összevert a tanácstitkár.
Tavaly ősszel összevesztem a feleségemmel, és nem jöttem haza vagy három hétig.
Az asszony felment a tanácshoz, hogy nem jöttem haza, a pénzemet majd fogják le, mert a gyerekek éhen halnak, ha nem küldöm haza.
Nem kellett lefogni, mert a következő héten, amikor fizetés volt, hazajöttem. Köztünk nem volt semmi baj, másnap bementünk a községbe valami ennivalót vásárolni.
A titkárral találkoztunk az utcán. Majd gyere be Lajos, odakiáltott hozzánk. Nem tudtam, hogy miért hívat, csak az asszony mondta, hogy biztos azért, mert ő följelentett.
Nem éreztem magamat semmiben bűnösnek, nyugodtam bementen. Hívatta Tordai Jenőt, a falufelelőst, az mindjárt elvette a személyi igazolványomat, és bevitt egy hátsó szobába.
A rendőr mindjárt ütni kezdett, beleragadt a hajamba, és földhöz vágott. Akkor a tanácstitkár kezdett rugdosni, taposni. Vagy hússzor belém rúgott, aztán rátaposott a fejemre, úgy, hogy elájultam.
A feleségem kint várt a tanácsháza előtt, behívatta a titkár, hogy már a férjeddel végeztünk, hazaviheted, mostanában nem fog itt hagyni. Az asszony a hátára vett, úgy vitt be az orvoshoz.
Az orvos azt kérdezte, hogy ki bántott. Mondtam, hogy a tanácstitkár, meg a falufelelős. A rendőrség meg a tanács dolgába nem avatkozom bele, mondta, és elküldött, meg sem vizsgált engem.
Majd kiheverem, azt mondta, pedig a fejemből is folyt a vér. Úgy kötötte be az asszony a fejre való kendőjével. A feleségem elhívott egy magyar asszonyt, akihez bejár dolgozni.
Másnap reggelig ott voltunk náluk, vizes ruhával borogatott. Úgy vittek be bátorba az orvoshoz. Saját pénzemen vizsgáltattak meg, megröntgeneztek, három szem oldalbordám volt összetörve.
Hazahoztak, egy hétig a héji orvos nem rendelt a kórházban, amíg azt nem mondtam, hogy a biciklivel estem el, és úgy történt a baj.
A tanácstitkár meg azt mondta, hogyha a munkahelyemen elmondom, szedhetem a cipecupám a községből, mert kilakoltat.
Azóta táppénzen vagyok. Most már azt is megállapították, hogy tüdőbajos vagyok. Hát ezért vagyok ennyire elkeseredve.
Azóta a feleségemet a tanács felvette szociális segélyre, kap havonta háromszáz forintot. A gyerekek is csak úgy járnak iskolába, hogy egy évből egy-két hónapot.
A nagyobbik fiamnak már hatodikosnak kellene lennie, és csak második osztályos. A másik is megbukott már vagy négyszer, még a nevét se tudja leírni. Emezeket meg fel sem tudom adni iskolába, nézze, mindegyik meztelen van.
Nekem annyim sincs, hogy magukat leültessem. Látja, ezt esszük, nehogy azt higgye, hogy ezt vettük valahol.
Ennyi húst életünkben soha nem tudunk pénzért megvenni. Egy kis döglött malacot kapott az asszony a faluban. Nem szégyelljük mi bevallani, megettük mindig.
Most, ha jól laknak a gyerekek, egy hétig is kibírják. Mit csináljunk!? Éhen nem halhatunk.
A táppénzemet csak egy hónap után kapom meg mindig, már kölcsön sem adnak. Meg hát kitől is kérnék, mikor senkinek sincs. Kenyérnek csak egy pár napig látjuk a színét, amikor megkapjuk a pénzt."
(Az interjút Lakatos Menyhért készítette 1971-ben)
Forrás:
www.ciberom.hu/domain2/files/modules/module15/974A5D900BD799B.doc
A 2001-es tiszai árvíz és Nyírgyulaj
Kattintson az alábbi linkre, olvassa el cikket és nézze meg a képeket.
http://www.tarpa.eu/home/Cikk.php?allink_id=27&tura_id=316
Kunhalom ???
Kattintson az alábbi linkre, olvassa el cikket és nézze meg a képeket.
http://www.ibbk.atw.hu/kunbovebb.htm